– Hogyan kell értelmeznünk, hogy az orvosok kitartottak, és több mint harmincnégyezer tagja maradt a Magyar Orvosi Kamarának?
– Negyedév állt a rendelkezésükre, mindenkit megkérdeztünk levélben, és csaknem harmincötezren igen választ adtak, sőt a Magyar Orvosok Szövetsége, amely a kamara által alakított, eddig ezer-egynéhányszáz taggal vegetáló kis szakszervezetünk volt, most majdnem tizenötezres szervezetté alakulhat, ennyien írták alá ugyanis a belépési nyilatkozatot. Nagy feladatok állnak előttünk, annyi munkánk lesz, hogy csak győzzük, de örömmel tesszük.

– Amikor a kötelező kamarai tagságot megtámadta a kormányzat, arról volt szó, hogy ez politikai színezetű támadás. Akkor még csak előszele volt az egészségügyi reformnak. Ön szerint lehet összefüggés a kötelező kamarai tagság elleni támadás és a később elindított változások között?
– Nyilván a kettő összefüggött, hiszen a kamarának már évek óta komoly hangja volt, és komoly társadalompolitikai rangra tett szert. Tudható volt, hogy azok a változások, amelyeket a jelenlegi kormány képvisel, számos ponton szöges ellentétben vannak mindazzal, amit a józan ész diktál, és amit a kamara évek óta kitartóan képvisel. Első volt megpróbálni meggyengíteni ezt az ellenhangot. Az más kérdés, hogy ez a visszájára fordult, mert az intézkedések okozta károk tőlünk függetlenül is egyberántották az orvoskart.

– Fülbe súgás szintjén továbbra is megmaradtak a vádak, hogy az orvosokkal az a baj, hogy élből blokkol mindent a szakma. Fő érv, hogy ez egy igen konvencionális, konzervatív szakma. Képviselői a gyógyításnak rendelnek alá mindent. Ön igaznak érzi ezt?
– Erre nyugodt szívvel mondhatok igent. Tudniillik joggal és tisztességgel védi az orvoskar azt a tradíciót, amely a gyógyítást minden mástól megkülönbözteti, és aki nem hittel gyógyít, nem tud igazán beleérezni ebbe. A kívülről jövő, pénzügyi gondolkodású csoport a megszorító reformokat valamilyen módon meg tudja ideologizálni. Amikor az orvoskart reformellenességgel vádolják, ami egyébként önmagában azért nem igaz, akkor mi mindig azt mondjuk, hogy ez ott kell hogy kezdődjék, hogy az egészségügyben munkát vállalók – ez csaknem kétszázezer ember – egzisztenciális ellehetetlenülésének véget kell vetni. A reform mindig arról szólt, hogy ki a pénzt a rendszerből, és ebből egyenesen következik, hogy a szakma minden eddigi, reformnak titulált folyamat ellen fellépett. És fel is fog lépni.

– Hogyan értékeli, hogy sok tízévnyi vergődés után az OEP mintha magára talált volna, és mégiscsak készített egy kimutatást, hogy ki az, aki nem jogosult ellátásra. Miért nem tudott ez korábban kiderülni?
– Amit ön most vívmánynak tekint, az tulajdonképpen nem az. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárt éppen azért gyengítik tudatosan, üldöznek el onnan minden szakmához értő embert, hogy bebizonyíthassák: ez gyatra intézmény, és nincs más szabadító út, csak a több-biztosítós rendszer. Egyébként az OEP bármikor képes lett volna ezt megtenni, de minthogy minisztérium alá rendelt kifizető szerv, akkor tehette ezt meg, amikor erre megkapta a megfelelő ukázt. Ezt már tíz éve is meg lehetett volna csinálni. A huszonegy lépés programjába ki is tűzték 2005-ben, és az első Gyurcsány-kormány idején nagyon is támogattuk. Csak éppenséggel valahol, valaki mindig ezt egy picit úgy csinálta, hogy igen, és mégse. Mert egyrészt bizonyos körökben, akik nem fizettek, azok körében ez érzületeket vet fel, másrészt ott vannak az állami adósok, amelyeknek sokkal nagyobb kintlévőségeik vannak. Tehát ki fog derülni, mint ahogy ki is derül, hogy az az állampolgár, akiről kiderült a rendelőben, hogy potyautas, tíz éve az állam becsületes alkalmazottja, tíz éve vonják tőle a járulékot, csak nem fizetik tovább.

– Van egy állami rendszer, amelyik nem úgy működik, ahogy kellene, miért mondjuk rá, hogy az rossz, ahelyett, hogy felfednénk az anomáliáit? Mennyi pénz ment ki ebből a rendszerből vagy be se került, és mit lehetne csinálni?
– Most először hangzott el egy konferencián: az EU-csatlakozás óta nekünk tizenhatmilliárd forintunkban van, hogy elengedtünk csaknem ezerötszáz szakorvost. Az a cél, hogy bebizonyítsák, az állam rossz gazda, mert így lehet az állami forrásokhoz hozzájutni, és kivinni magánkézbe. Ne azt mondják, hogy rossz gazda az állam, hanem az államban is tegyenek rendet. Bátran lehet központi döntéshozatallal irányítani az egészségügyet, és ha nem sok pénzünk van rá, akkor különösen ez az érdekünk. Ez a valódi hatékonyság, nem pedig az agyonistenített verseny.

– Miért ódzkodnak egyébként a több-biztosítós rendszertől? Az országban azért működik többféle típusú egészségügyi ellátás, és ha elmegyek egy magánklinikára, akkor ott tisztább, megnyugtatóbb viszonyt érzek. Elvégeznek rajtam egy beavatkozást, és ki van függesztve, hogy az mennyibe kerül. Kifizettem a pénzt, és elmegyek.
– A tiszta viszony tényleg jobb lenne, de ezt nem feltétlenül az egy vagy több biztosító kérdése oldja meg. Az a fajta több-biztosítós, versengő modell, amit itt agyonistenítenek, az a világban eddig szerzett tapasztalatok szerint rengeteg kárt okoz, hasznot meg semmit. Az egészségbiztosításban különös kockázati technika van, ami nem egyéni kockázatmérlegelésen alapul, hanem az egész társadalomra nézve összkockázat-mérlegelés, annak összes népegészségügyi következményével. Tervezhető, betegségmegelőző, egészségben tartó és különböző tevékenység gazdasági függetlenséget kap a kormányoktól, olyan önfenntartó rendszert, ami egyébként jellemző volt a két világháború között nálunk is. A társadalombiztosításnak saját vagyona volt, amivel maga gazdálkodott, és a nyereséget olyan eszközökre és infrastruktúrára fordította, amelynek a végeredménye a nemzet számára egészségben megnyert életévekben mérhető. Ez nemcsak a szegények, a nép érdeke, a világ okos államokban rájöttek a vezetők, hogy ez az ő érdekük is, mert az ő nyakukból vesz le egy óriási terhet. Ami ha nem így működik, rájuk visszahat, és nekik örökké nyűgük van azzal, hogy a nép hangoskodik, veszekszik, elégedetlen, beteges, nem tud dolgozni.

– A több-biztosítós modellben biztosítást kötök magamra, és szembesülök egy brosúrával, ami megkérdezi: életkor, dohányzik, nem dohányzik, milyen a kórelőélete satöbbi, és elküldenek különböző vizsgálatokra is. A kockázatközösségen alapuló, jelenlegi egészségbiztosítási rendszerben nem teszünk különbséget beteg között. A versengő piacon ott ez be fog következni.
– Érdeke-e a biztosítónak, hogy biztosítson engem, amikor közlöm, hogy az ötvenkettedik évemben vagyok, cukorbeteg, magas a vérnyomásom, és érszűkület van a lábamban? Hány százalék ennek a kockázata a biztosítóra nézve? Száz. Ez már nem kockázat, ez bizonyosság. Innentől lehet tudni, hogy amíg élek, engem millió gyógyszerrel és orvosi kezeléssel kell ellátni. Mi a biztosító érdeke? Hogy haljak már meg minél előbb, vagy ne vele szerződjek. És egy büdös fillér nem fog bejönni ettől a rendszerbe, mert hiszen miért jönne be attól, hogy átveszik? Hol keresik… Miért fektetne be, amikor gyakorlatilag jelen pillanatban a finanszírozás veszteséges? A holland volt egészségügyi miniszter most hét és fél millió forint közpénzért egy hónapig adja a tanácsot az Egészségügyi Minisztériumnak. Jelzem, egyetlenként Európában a nagy negatív példa Hollandia, erre onnan hívtunk szakértőt. Amikor megkérdeztem tőle, hogy tessék mondani, tisztelt miniszter úr, önöknél a népegészségügyet, a megelőzést ebből a pénzből hogy fizetik, azt mondta: sehogy. Az az önkormányzatok dolga. Na most Magyarországon 2007-ben hogyan kerülne ez a szegény önkormányzatokhoz? Ez abba a neoliberális filozófiába illeszkedik, amelyben az állam folyamatosan az egyén öngondoskodási kötelezettségét hangsúlyozva próbál minden alól kibújni, kivonulni, leépíteni az államot – oktatás, egészségügy és a többi nagy humán szféra –, és ennek mi a végeredménye? Az, hogy bután és hamar haljunk meg.

– Kemény mondat.
– Lehet, hogy durva, de vállalom.

– Gyakorlatilag ez a halálos ítéletet jelentené az ország számára. Hogy néz ki most a helyzet, hány kórházat fenyeget csőd?
– A kórházszövetség felmérése szerint nem az a kérdés, hogy hányat fenyeget, hanem hogy hányat nem. Mindenkit fenyeget, csak az a kérdés, hogy kit mikor ér utol. Ha megmarad az április 1-jétől bevezetett finanszírozási rend, illetve a múlt év július 1-jétől a teljesítmény-volumen-korlát utolsó nagy pofonja, amikor azt bekeményítették, akkor gyakorlatilag év végére nem marad kórház, amelyik le ne térdelne gazdasági szempontból. Egy sem.
Forrás: Magyar Hírlap